Dóri átvette a bal kezébe a villamos kapaszkodóját, és fehér lennadrágjába törölte izzadt jobb tenyerét. A gyomrát idegesség szorította össze, feje fájt a kialvatlanságtól. Az elmúlt két éjszakája szörnyű volt. A hőségtől nem bírt aludni, egész éjjel forgolódott, kitakarózott, aztán be, de sehogy sem volt jó. A ventilátor csak kavarta és kavarta a meleg levegőt, enyhülést nem hozott. Fél-egy órákra sikerült álomba ájulnia, de ez szó szerint csak álom volt, a kipihentség érzése nélkül. Amint elaludt, azonnal képek kezdtek peregni csukott szemhéja mögött, és szívdobogva riadt fel minden alkalommal valami rémség elől menekülve az éber tudatállapotba, remélve, hogy ott biztonságot talál. A lidércnyomás újra és újra megismétlődött.  A legvadabb képek kavarogtak a fejében, hol összefüggéstelenül, hol valamiféle történetté összeállva. Börtönben ült, a falhoz láncolva, ócska rongyokban. A cella ajtajának kis kémlelőnyílásán időnként egy lángoló szemű szörny nézett be, és kísérteties hangon azt ismételgette, hogy „a gyerek, a gyerek”. Aztán már alabárdos őrök között, megkötözött kézzel lépdelt egy folyosón egy bezárt fekete ajtó felé, ami mögött – tudta, érezte –, valami borzalom várja. Az arcába égett pernyét hordott a szél, és még álmában is csodálkozva konstatálta, hogy ez lehetetlen, hiszen nem a szabadban van. Az ajtó feltárult, és egy fekete köpenyes férfi állt mögötte, aki komoly arccal intett neki, hogy lépjen be.