Szeged, napjainkban
A kertkapu kicsit nehezen záródik, mondta Linda, mielőtt elment otthonról. Dóri most mégis kicsit kétségbeesetten állt ott, kezében a pórázzal, aminek a végén Ischler már türelmetlenül ugrándozott. Bárhogy rángatta a lány a kilincset, nem talált olyan helyzetet, ahol a kulcs elfordult volna a zárban.
– Most mit csináljak? Mondd meg! – nézett a labradorra, aki a farkát csóválva nézett vissza rá. -Persze rendszerint nem neked kell bezárnod a kaput, mi?
Dóri szétnézett az utcán. Sehol senki, aki segíthetne neki. Viszont azt sem látja senki, ha nyitva marad a zár. Talán megkockáztathat fél órát, amíg a kutyával sétálnak egyet az ártéren. Feltéve, ha Ischler jól viselkedik, és nem szökik meg tőle, mint előző nyáron, bár akkor még bolondos, növendék kutya volt.
Amíg fel nem értek a töltésre, nem engedet el Ischlert, valahogy jobban érezte magát, ha közvetlenül maga mellett tudhatta a kutyát az oda vezető úton. Nem mintha a labrador különösebb védelmet jelentett volna a jórészt néptelen és elhagyatottnak tűnő, telegraffitizett épületekkel pettyezett területen, amin át kellett menni, ha az ártérre akartak jutni.
A síneknél gondosan meg kellett állni, sem sorompó, sem fényjelzés nem védte az áthaladókat. Máglya sor. Miféle utcanév már ez? – suhant át a lány agyán. Sőt, ez nem is utca, a Walking Dead bármelyik részét le lehetne itt forgatni, olyan lepusztult és kísérteties a környék. Gyorsan szedte a lábát, hogy túljusson rajta, az erdő hívogatóan zöldellt a gát túloldalán, mintha ott a biztonság várná.
